A mosoly a legszexisebb dolog amit viselhetsz
2016 végén robbant a bomba. Közöltem a családommal, hogy 2 héttel Karácsony előtt útnak indulok hátizsákkal a világban. Így kezdődött az a mindent megváltoztató kaland, ahol ilyen kérdésekre kerestem a választ:
– Mit tesz engem boldoggá?
– Mit kezdjek az életemmel?
– Ki is vagyok én a külső elvárásokon kívül?
– Mi létezik azon felül, amit már tudok?
– Mire vagyok képes, ha nincsenek korlátok?
 

De kezdjük az elején…

19 éves koromban eljöttem otthonról, és nem tértem vissza közel 30-ig.. Látszólag azt az életet éltem külföldön, amiről mindenki álmodik: sokat utaztam, jól fizetett munkáim voltak, olyan párt találtam, aki velem jött mindenhová, Európában sok országban éltem, tengerpart, napsütés, rock and roll. De létrehoztam egy sötét és pusztító belső világot, ami miatt majdnem túl korán véget ért az életem. Sok éven át tartó alvási bénulás, depresszió, álmatlanság, alacsony önbizalom, félelem és az állandó tettetés, hogy jól vagyok vezetett a döntési pontig: véget vetek az életemnek, vagy változtatok.
 

Változtattam.

Eltöröltem a könnycseppeket és elkezdtem pszichológiát tanulni, kirúgtam a csaló barátomat, szakítottam barátokkal, akik negatív hatással voltak rám, elkezdtem dolgozni a lelkemen és valóra váltottam, az egyetlen gyerekkori álmomat 2015-ben. (Egy nemzetközi TV vetélkedő tagja voltam a magyar csapatban Kínában.) Ezen sikerélmények sorozata hozta meg azt a motivációt ami miatt összecuccoltam egy hátizsákba, és elhagytam az ismertet.
 
Amikor 2015-ben elindult a My Seven Worlds, néhány hétig Európa-szerte stoppoltam, ami a hajó stoppoláshoz vezetett az Atlanti-óceánon keresztül, és így alakult az 1 éves latin-amerikai kalandom. Végül Mexikóban leltem otthonra.
 
Utazásom során feloldottam számtalan lelki blokkot, amelyek az addigi életemet korlátozták, megszabadultam a külső várakozásoknak való megfelelési kényszertől, először hallottam a belső hangomat, és lassan azzá váltam, aki lenni szerettem volna. Egy olyan nő, akit nem a félelmei és hiányosságai irányítanak, hanem a tanulási vágy.
 
Miközben a világ és a lelkem kalandjairól írtam, az olvasóim elkezdtek segítséget kérni. Ekkor tudatosult, hogy ez az utam. Ahogy egyre többen törtek ki a börtönükből és érték el a céljaikat, úgy kerültem én is egyre közelebb a szakmámhoz. Leírhatatlan élmény látni valakit, akiben már ott a fejlődés csírája és a közös munkánk alatt apró magból csodálatos virággá válik. Részese lenni mások fantasztikus útjának egy csoda.
 
Ismered az érzést, amikor szerelembe esel? Amikor a térded remeg, a gyomrod tele van pillangókkal, a szíved szaporán ver, és 6 méterre lebegsz a felhők felett? Ilyen érzés nekem a My Seven Worlds. Szerelmes vagyok abba, amit csinálok. Ezért ez nem csak munka, hanem szenvedély.
 
Szóval garantálom, hogy a közös utunk életed egyik legizgalmasabb belső útja lesz. A fejlődés sosem kötelező házi feladat, hanem izgalmas, néha félelmetes, de elképesztően tanulságos és hasznos kaland. Velem elegendő helyet, időt, figyelmet és támogatást kapsz. A te igényedhez és tempódhoz alkalmazkodik a módszerem, hiszen mindenki más utat jár be, más megközelítésre van szüksége.
 
Íme néhány téma, amelyet az igényeidnek megfelelően fogunk lefedni:

  • Szilárd önbizalom
  • Egészséges elvárások magad felé
  • Pozitív meglátás minden helyzetben
  • A „rossz” szó megszüntetése
  • Korlátozó hitrendszerek feloldása
  • Emberi kapcsolatok erősítése és fejlesztése
  • A belső és külső kommunikáció javítása
  • Új szenvedélyek keresése
  • Karrier kérdésekre válasz találás
  • Egészséges rutin létrehozása
  • Önbecsülés, önszeretet
  • Tanulj meg bízni az ösztöneiben
  • Ismerd meg a fizikai fájdalmak érzelmi okait
  • Szabadulj meg a félelemtől való félelemtől
  • Folyamatos és természetes fejlődni vágyás igényének a megszületése
A komfort zónámból először 19 évesen léptem ki, mikor fél évre Portugáliába mentem tanulni. Borzasztóan indult az élmény, az első pár hétben sokat sírtam, ahogy próbáltam elfogadni, hogy most már magamra vagyok utalva. Haza már úgy jöttem, hogy mennék tovább, így a Ryanairnél lettem légiutas kísérő, Belgiumban, majd Spanyolországban. Ezzel együtt szüneteltettem a főiskolai turizmus tanulmányaimat. Spanyolban éreztem először, hogy nem szeretnék életem végéig kávét felszolgálni, nem tudtam azonosulni a munkámmal. Ismét belevetettem magamat az ismeretlenbe.
 
Megjártam ismét Belgiumot személyi asszisztensként egy multinál, megjártam Angliát, dolgoztam az oxfordi egyetemen, megjártam Svédországot, ahol szakács lettem, és itt döntött le a lábamról a depresszió. Az őszinte igazság, amit mindenki elől titkoltam az volt, hogy ekkor már 5 éve álmatlanságtól, és egyéb alvás zavaroktól szenvedtem, az önbizalmamat teljesen elveszítettem, volt egy párom, akiről a kapcsolat vége felé kiderült, hogy rendszeresen csalt a hátam mögött. Ezenkívül szinte minden nap sírtam, folyton beteg voltam, nem voltak céljaim és csak sodródtam az árral.
 
Nem is értettem egészen idáig mit is jelent depressziósnak lenni, amíg már ki sem tudtam kelni az ágyból. Mindemellett olyan elképesztő lelkiismeret furdalásom volt, amiért boldognak kellett volna lennem. Hány 25 éves mondhatja el magáról, hogy élt 5 külföldi országban, bejárta egész Európát, lakott tengerparton, autóval járt és volt sok pénze a számláján? Nem sokan. Ugyan teljesen szembe mentem a társadalmi és a családi elvárásokkal, az az fejezzem be a főiskolát, maradjak meg egy munkahelyen és építsek egzisztenciát, azért mégis csak valamennyire ezt a sémát követtem.
 
Mikor az ember nem tudja, hogy milyen lehetőségek léteznek még, és az amit ismer, nem teszi boldoggá, eléggé tanácstalan tud lenni. Na én ebben az állapotban éltem minden nap, amíg egyszer elegem nem lett az önsajnálatból. Elég volt másokra fogni, hogy miért rossz az életem. Svédországban egy munkatársam említett valamit az érzelmi kötődésről. Azt mondta, lehet érdemes lenne egy kicsit pszichológiát olvasnom, hátha megértem, hogy hogyan jutottam el idáig, és mit tudok tenni ez ellen.
 
Persze több se kellett, először vettem kezembe az irányítást és kezdtem el pszichológiát tanulni ingyenes anyagokból online. Találtam pár hetes tanfolyamokat, néztem rengeteg TED talks és youtube videót, és olvastam cikkeket ebben a témában. Kezdtem megérteni, hogy hol rontottam el a hozzáállásomat, hogyan befolyásolja a neveltetésem és a példák azt, amivé lettem, miért vonzottam be magamnak egy olyan férfit, akivel 5 éve éltem együtt és nem tisztelt. Hetekig ástam magamat egyre mélyebbre a válasz keresésben, majd eljött a pillanat, hogy haza költöztem. Szerettem volna közelebb lenni a családhoz és a környezetemhez.
 
Igazság szerint minden amit eddig megosztottam itt veled, nem egy tudatos döntés sorozat eredménye. Inkább megérzésre hivatkoztam. Ha éreztem, hogy fáj, akkor mentem tovább. Haza jönni viszont már tudatos döntés volt, hiszen tudtam, hogy szükségem lesz támogatásra, ha el akarok kezdeni fejlődni. Borzasztóan nehéz volt motivációt találni magamban arra, hogy tanuljak, hogy kezdjek el edzeni, foglalkozzam magammal, hiszen eddig én sosem voltam fontos magamnak. Magyarországon élve még egy pofont benyeltem a páromtól, amikor újra megcsalt, de még mindig nem tartottam magamat annyira, hogy ennél többet érdemlek.
 
Azonban valami olyan történt 2015-ben, ami átlökött a küszöbön és megjelent bennem az önbecsülés első szikrája. Az egyetlen gyerekkori célom, amit 6 évesként álmodtam meg az volt, hogy a kedvenc TV-s játék műsoromban szerepeljek. A műsorban már hosszú évek óta nem vett részt a magyar csapat, így nem hittem, hogy valaha lesz még alkalmam elérni ezt a célt. 
 
Azonnal kitöltöttem a jelentkezést, és pár hónappal később már utaztam is Kínába magyar olimpikonokkal, nemzeti bajnokokkal, és a legfantasztikusabb sport emberekkel, akikkel valaha találkoztam. Az a siker élmény, hogy valóra vált az álmom, önmagában elég volt ahhoz, hogy tegyek a boldogságomért.
 
A kínai hetek alatt megtanultam kivívni mások tiszteletét, megélni a sikert, küzdeni még akkor is ha fáj, saját elvárásokat felállítani és megfelelni nekik, és kommunikálni ezeket mások felé. Olyan volt, mintha egy teljesen más Fanni szállt volna le Budapestre vissza évre. Azonnal kitettem a párom szűrét és elkezdtem szelektálni az engem ért ingereket. Igyekeztem a negatívakat kiiktatni, és behozni új, pozitív ingereket. Éheztem a jó érzésekre, a kalandra, a felfedezésre. 

2015-ben jött egy ötlet, hogy életemben először stoppolva utazzak. Picit megfoghatatlan érzés volt. Be voltam rezelve, de ugyanakkor nagyon izgatott is voltam.

Ahogy közeledett az indulás időpontja, úgy egyre jobban féltem, hogy majd az utolsó pillanatban meggondolom magam, úgyhogy elkészült a Hitchhiking around Europe nevű Facebook oldal, ahová meghívtam mindenkit. Tettem ezt azért, hogy motiváljam magamat. Ha már beharangoztam, nem fogok segget csinálni a számból, úgyhogy el is indultam 2015 Augusztusában.

Kellett nekem vagánykodni, első éjjel már átléptem az olasz határt, és nem találtam szállást sehol, úgyhogy az utcán aludtam egy térfigyelő kamera alatt. Annyira féltem, és annyira szomorú voltam, gondoltam magamban: “Szuper Fanni, hatalmas vagy. Kellett neked nagypofájúnak lenni, most jól kirabolnak majd, és akkor még olcsón megúszod.” Másnap reggel sértetlenül tértem magamhoz. Az az elképesztő boldogság, siker élmény, és erő amit éreztem, hogy ‘JUHHÚÚÚÚÚ EZEK UTÁN BÁRMIRE KÉPES VAGYOK!’ Ott ugráltam örömömben a hátizsákom mellett reggel hatkor. Túléltem az első napot, és több mint 1000 km-t stoppoltam. Én. Egyedül.

Portugáliáig jutottam, ahol pedig megismertem Suzy-t, akit rácsábítottam a stoppolás útjára. Budapestre már együtt utaztunk, és haza érve, meséltem neki egy videóról, amiben egy fiú mesélt a hajóstoppos élményeiről. Azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen létezik, de 8000 km-t a hátam mögött tudva, szerettem volna még jobban feszegetni a határaimat. Főleg mivel az első nagy kaland erőt, magabiztosságot, célt adott, de sajnos annyit még nem, hogy stabilnak érezzem magamat.

2016 végén robbant a bomba. Közöltem a családommal, hogy 2 héttel Karácsony előtt útnak indulok hátizsákkal a világban. Suzy-val Nizzában együtt töltöttük az ünnepeket, majd autóstoppal és repülővel eljutottunk a Kanári-szigetekre. Azért pont ide jöttünk, mert egy vitorlás ismerős mondta, hogy ez az egyik bázis, ahonnan hajók indulnak az ‘új világ’ felé, vagyis az amerikai kontinensre. Mivel már itt nagyon sok stresszel, bizonytalansággal, alkalmazkodással és fáradtsággal járt az út, már rakéta sebességgel fejlődött a személyiségem. Képzeld el milyen az ismeretlenbe menni egy jó formán idegen baráttal, akivel napi 24 órában együtt vagytok, akivel teljesen más elvárások szerint utaztok, és akivel más értékrend szerint éltek. Ezeket le kell tudni kommunikálni, és meg kell bízni a másikban úgy, hogy néha a saját logikám ellen is el kellett fogadjak döntéseket. De csodáltam Suzy-t a nyitott és pozitív hozzáállásáért. Én azonban inkább a földön jártam ilyenkor még, mint a fellegekben.

Na, de térjünk vissza a hajóhoz. Alig 48 óra alatt találtunk egy katamaránt orosz legénységgel, akik szívesen vették a társaságunkat. Horgony fel, vitorla fel, és irány az Atlanti-óceán. A 15 nap teljes csend óriási változásokat indított be érzelmileg. Megküzdöttem a magánnyal, a bezártsággal, az unalommal, a félelemmel, a kommunikációs problémákkal, és még sok mással. Nem csak lelkileg, de fizikailag is nagyon kimerítő volt folyton hullámozni, rosszul lenni, és borulni nagyokat viharosabb időben. Mikor megpillantottam végre a partot, olyan volt, mintha újjá születtem volna. St. Martin szigetén értünk partot, de innen még eljutottam a Brit Virgin-szigetekre és a Dominikai Köztársaságba, ahol végleg elbúcsúztunk a legénységtől.

Innen Honduraszba repültünk át, ahol is kezdetét vette Közép-Amerikai átstoppolása. Nicaragua, Costa Rica és Panama volt terítéken. Ez idő alatt láttam milyen az, mikor az ember nem az anyagi jóléttől teszi függővé a boldogságát, mikor megosztják másokkal azt a picit is ami van, és nem irigyek arra, akinek több van, mikor elfogadnak a másságom ellenére, mikor szeretettel segítenek mikor szükségem van rá, ugyan nem kértem. Amiért Suzy-nak hálás leszek egy életen át, hogy megmutatta azt a példát, amivel az én lelkem is kinyílt. Ő sosem mondta, hogy hogyan éljek, milyen elvárásoknak feleljek meg. Ő csak élte mellettem az életét, és válaszolt ha kérdeztem. Kérdésben pedig nem volt hiány, hiszen a valaha legboldogabb embernek tartottam őt. Suzy folyton mély beszélgetéseket folytatott velem, tisztelte önmagát és a természetet, megbocsájtó volt, a szívére hallgatott, én pedig kezdtem átvenni a ritmusát.

Kolumbiában váltak szét útjaink 4 csodálatos hónap után. Ekkor kezdődött egy újabb fejezet a fejlődésemben. Rá voltam kényszerítve, hogy teljesen elhagyjam a komfort zónámat, de azt kell mondjam, jobban élveztem az útnak ezt két harmadát, mint az elsőt, hiszen jóval erőteljesebben értek az ingerek így, hogy nem tudtam mással megosztani őket. Hosszú éves fóbiákkal és félelmekkel néztem szembe, mint például a nyílt vizek. Hisztérikus rohamokba fulladt minden kísérletem régen, hogy megismerjem a tengert, azonban itt vége vettem a bátorságot, és alámerültem. Szembe néztem a mumussal, és kiderült, hogy ha megismerem, meg tudom szeretni. Az ismeretlen volt az, ami megrémített, azóta pedig barlangban, cápákkal és krokodilokkal is merültem már.

Minden latin országból hoztam magammal leckéket, élet tapasztalatot, hagytam el sérüléseket, és gyengeségeket. Aktívan tettem fel a kérdéseket magamnak és másoknak, akik mind segítettek tovább fejlődni. 1 év kalandozás után pedig Mexikóban teljesedtem ki igazán. itt tapasztaltam meg először azt, amikor hangosan énekelek a biciklimen, táncolok a boltban vásárlás közben, és ölelgetek fulladásig új ismerősöket. Annyira, kimondhatatlanul, leírhatatlanul boldog voltam. Imádtam a nap minden percét, a zene minden ritmusát, az étel ízét. Soha ilyen jól nem éreztem magamat a bőrömben. Ami azt illeti, még hallomásból sem ismertem ezt az érzést.

Mind végig pedig az olvasóim követtek, támogattak a gyenge pillanataimban, és mind végig, őszintén és tabumentesen írtam a valóságomról. Azt tapasztaltam, hogy az olvasóimnak segített az, hogy felismerték a történeteimben magukat. Rájöttek, hogy hol vannak a gondok, hol kell még fejlődniük, és ezért kezdtek el megkeresni engem, hogy segítsek nekik a válasz keresésben. Ezt tettem is rendületlenül, amíg az egyikőjük meg nem kérdezte, hogy miért nem leszek life coach. Így történt az, hogy belevágtam ebbe a szakmába, és megtaláltam az utamat. Egy olyan szenvedély nekem a lelki fejlődés, amit meg akartam osztani másokkal is. Mert tudom, hogy nekem mit adott, és szerettem volna visszaadni azt a sok pozitivitást, amit az út alatt, és azóta is kapok a követőimtől.

A belső, azaz lelki utazás alatt bogoztam ki az életemet és tettem helyre az elakadásokat.Ugyan mindez egy hátizsákos utazás alkalmával történt, de sosem az volt a lényeg, hogy merre járok és mit látok, hanem hogy mit tanulok. Amit tanultam, azt pedig neked is szeretném tovább adni, hogy te is helyre tudd tenni, amivel gondjaid vannak.

2016 végén robbant a bomba. Közöltem a családommal, hogy 2 héttel Karácsony előtt útnak indulok hátizsákkal a világban. Így kezdődött az a mindent megváltoztató kaland, ahol ilyen kérdésekre kerestem a választ:
– Mit tesz engem boldoggá?
– Mit kezdjek az életemmel?
– Ki is vagyok én a külső elvárásokon kívül?
– Mi létezik azon felül, amit már tudok?
– Mire vagyok képes, ha nincsenek korlátok?
 

De kezdjük az elején…

19 éves koromban eljöttem otthonról, és nem tértem vissza közel 30-ig.. Látszólag azt az életet éltem külföldön, amiről mindenki álmodik: sokat utaztam, jól fizetett munkáim voltak, olyan párt találtam, aki velem jött mindenhová, Európában sok országban éltem, tengerpart, napsütés, rock and roll. De létrehoztam egy sötét és pusztító belső világot, ami miatt majdnem túl korán véget ért az életem. Sok éven át tartó alvási bénulás, depresszió, álmatlanság, alacsony önbizalom, félelem és az állandó tettetés, hogy jól vagyok vezetett a döntési pontig: véget vetek az életemnek, vagy változtatok.
 

Változtattam.

Eltöröltem a könnycseppeket és elkezdtem pszichológiát tanulni, kirúgtam a csaló barátomat, szakítottam barátokkal, akik negatív hatással voltak rám, elkezdtem dolgozni a lelkemen és valóra váltottam, az egyetlen gyerekkori álmomat 2015-ben. (Egy nemzetközi TV vetélkedő tagja voltam a magyar csapatban Kínában.) Ezen sikerélmények sorozata hozta meg azt a motivációt ami miatt összecuccoltam egy hátizsákba, és elhagytam az ismertet.
 
Amikor 2015-ben elindult a My Seven Worlds, néhány hétig Európa-szerte stoppoltam, ami a hajó stoppoláshoz vezetett az Atlanti-óceánon keresztül, és így alakult az 1 éves latin-amerikai kalandom. Végül Mexikóban leltem otthonra.
 
Utazásom során feloldottam számtalan lelki blokkot, amelyek az addigi életemet korlátozták, megszabadultam a külső várakozásoknak való megfelelési kényszertől, először hallottam a belső hangomat, és lassan azzá váltam, aki lenni szerettem volna. Egy olyan nő, akit nem a félelmei és hiányosságai irányítanak, hanem a tanulási vágy.
 
Miközben a világ és a lelkem kalandjairól írtam, az olvasóim elkezdtek segítséget kérni. Ekkor tudatosult, hogy ez az utam. Ahogy egyre többen törtek ki a börtönükből és érték el a céljaikat, úgy kerültem én is egyre közelebb a szakmámhoz. Leírhatatlan élmény látni valakit, akiben már ott a fejlődés csírája és a közös munkánk alatt apró magból csodálatos virággá válik. Részese lenni mások fantasztikus útjának egy csoda.
 
Ismered az érzést, amikor szerelembe esel? Amikor a térded remeg, a gyomrod tele van pillangókkal, a szíved szaporán ver, és 6 méterre lebegsz a felhők felett? Ilyen érzés nekem a My Seven Worlds. Szerelmes vagyok abba, amit csinálok. Ezért ez nem csak munka, hanem szenvedély.
 
Szóval garantálom, hogy a közös utunk életed egyik legizgalmasabb belső útja lesz. A fejlődés sosem kötelező házi feladat, hanem izgalmas, néha félelmetes, de elképesztően tanulságos és hasznos kaland. Velem elegendő helyet, időt, figyelmet és támogatást kapsz. A te igényedhez és tempódhoz alkalmazkodik a módszerem, hiszen mindenki más utat jár be, más megközelítésre van szüksége.
 
Íme néhány téma, amelyet az igényeidnek megfelelően fogunk lefedni:

  • Szilárd önbizalom
  • Egészséges elvárások magad felé
  • Pozitív meglátás minden helyzetben
  • A „rossz” szó megszüntetése
  • Korlátozó hitrendszerek feloldása
  • Emberi kapcsolatok erősítése és fejlesztése
  • A belső és külső kommunikáció javítása
  • Új szenvedélyek keresése
  • Karrier kérdésekre válasz találás
  • Egészséges rutin létrehozása
  • Önbecsülés, önszeretet
  • Tanulj meg bízni az ösztöneiben
  • Ismerd meg a fizikai fájdalmak érzelmi okait
  • Szabadulj meg a félelemtől való félelemtől
  • Folyamatos és természetes fejlődni vágyás igényének a megszületése
A komfort zónámból először 19 évesen léptem ki, mikor fél évre Portugáliába mentem tanulni. Borzasztóan indult az élmény, az első pár hétben sokat sírtam, ahogy próbáltam elfogadni, hogy most már magamra vagyok utalva. Haza már úgy jöttem, hogy mennék tovább, így a Ryanairnél lettem légiutas kísérő, Belgiumban, majd Spanyolországban. Ezzel együtt szüneteltettem a főiskolai turizmus tanulmányaimat. Spanyolban éreztem először, hogy nem szeretnék életem végéig kávét felszolgálni, nem tudtam azonosulni a munkámmal. Ismét belevetettem magamat az ismeretlenbe.
 
Megjártam ismét Belgiumot személyi asszisztensként egy multinál, megjártam Angliát, dolgoztam az oxfordi egyetemen, megjártam Svédországot, ahol szakács lettem, és itt döntött le a lábamról a depresszió. Az őszinte igazság, amit mindenki elől titkoltam az volt, hogy ekkor már 5 éve álmatlanságtól, és egyéb alvás zavaroktól szenvedtem, az önbizalmamat teljesen elveszítettem, volt egy párom, akiről a kapcsolat vége felé kiderült, hogy rendszeresen csalt a hátam mögött. Ezenkívül szinte minden nap sírtam, folyton beteg voltam, nem voltak céljaim és csak sodródtam az árral.
 
Nem is értettem egészen idáig mit is jelent depressziósnak lenni, amíg már ki sem tudtam kelni az ágyból. Mindemellett olyan elképesztő lelkiismeret furdalásom volt, amiért boldognak kellett volna lennem. Hány 25 éves mondhatja el magáról, hogy élt 5 külföldi országban, bejárta egész Európát, lakott tengerparton, autóval járt és volt sok pénze a számláján? Nem sokan. Ugyan teljesen szembe mentem a társadalmi és a családi elvárásokkal, az az fejezzem be a főiskolát, maradjak meg egy munkahelyen és építsek egzisztenciát, azért mégis csak valamennyire ezt a sémát követtem.
 
Mikor az ember nem tudja, hogy milyen lehetőségek léteznek még, és az amit ismer, nem teszi boldoggá, eléggé tanácstalan tud lenni. Na én ebben az állapotban éltem minden nap, amíg egyszer elegem nem lett az önsajnálatból. Elég volt másokra fogni, hogy miért rossz az életem. Svédországban egy munkatársam említett valamit az érzelmi kötődésről. Azt mondta, lehet érdemes lenne egy kicsit pszichológiát olvasnom, hátha megértem, hogy hogyan jutottam el idáig, és mit tudok tenni ez ellen.
 
Persze több se kellett, először vettem kezembe az irányítást és kezdtem el pszichológiát tanulni ingyenes anyagokból online. Találtam pár hetes tanfolyamokat, néztem rengeteg TED talks és youtube videót, és olvastam cikkeket ebben a témában. Kezdtem megérteni, hogy hol rontottam el a hozzáállásomat, hogyan befolyásolja a neveltetésem és a példák azt, amivé lettem, miért vonzottam be magamnak egy olyan férfit, akivel 5 éve éltem együtt és nem tisztelt. Hetekig ástam magamat egyre mélyebbre a válasz keresésben, majd eljött a pillanat, hogy haza költöztem. Szerettem volna közelebb lenni a családhoz és a környezetemhez.
 
Igazság szerint minden amit eddig megosztottam itt veled, nem egy tudatos döntés sorozat eredménye. Inkább megérzésre hivatkoztam. Ha éreztem, hogy fáj, akkor mentem tovább. Haza jönni viszont már tudatos döntés volt, hiszen tudtam, hogy szükségem lesz támogatásra, ha el akarok kezdeni fejlődni. Borzasztóan nehéz volt motivációt találni magamban arra, hogy tanuljak, hogy kezdjek el edzeni, foglalkozzam magammal, hiszen eddig én sosem voltam fontos magamnak. Magyarországon élve még egy pofont benyeltem a páromtól, amikor újra megcsalt, de még mindig nem tartottam magamat annyira, hogy ennél többet érdemlek.
 
Azonban valami olyan történt 2015-ben, ami átlökött a küszöbön és megjelent bennem az önbecsülés első szikrája. Az egyetlen gyerekkori célom, amit 6 évesként álmodtam meg az volt, hogy a kedvenc TV-s játék műsoromban szerepeljek. A műsorban már hosszú évek óta nem vett részt a magyar csapat, így nem hittem, hogy valaha lesz még alkalmam elérni ezt a célt. 
 
Azonnal kitöltöttem a jelentkezést, és pár hónappal később már utaztam is Kínába magyar olimpikonokkal, nemzeti bajnokokkal, és a legfantasztikusabb sport emberekkel, akikkel valaha találkoztam. Az a siker élmény, hogy valóra vált az álmom, önmagában elég volt ahhoz, hogy tegyek a boldogságomért.
 
A kínai hetek alatt megtanultam kivívni mások tiszteletét, megélni a sikert, küzdeni még akkor is ha fáj, saját elvárásokat felállítani és megfelelni nekik, és kommunikálni ezeket mások felé. Olyan volt, mintha egy teljesen más Fanni szállt volna le Budapestre vissza évre. Azonnal kitettem a párom szűrét és elkezdtem szelektálni az engem ért ingereket. Igyekeztem a negatívakat kiiktatni, és behozni új, pozitív ingereket. Éheztem a jó érzésekre, a kalandra, a felfedezésre. 

2015-ben jött egy ötlet, hogy életemben először stoppolva utazzak. Picit megfoghatatlan érzés volt. Be voltam rezelve, de ugyanakkor nagyon izgatott is voltam.

Ahogy közeledett az indulás időpontja, úgy egyre jobban féltem, hogy majd az utolsó pillanatban meggondolom magam, úgyhogy elkészült a Hitchhiking around Europe nevű Facebook oldal, ahová meghívtam mindenkit. Tettem ezt azért, hogy motiváljam magamat. Ha már beharangoztam, nem fogok segget csinálni a számból, úgyhogy el is indultam 2015 Augusztusában.

Kellett nekem vagánykodni, első éjjel már átléptem az olasz határt, és nem találtam szállást sehol, úgyhogy az utcán aludtam egy térfigyelő kamera alatt. Annyira féltem, és annyira szomorú voltam, gondoltam magamban: “Szuper Fanni, hatalmas vagy. Kellett neked nagypofájúnak lenni, most jól kirabolnak majd, és akkor még olcsón megúszod.” Másnap reggel sértetlenül tértem magamhoz. Az az elképesztő boldogság, siker élmény, és erő amit éreztem, hogy ‘JUHHÚÚÚÚÚ EZEK UTÁN BÁRMIRE KÉPES VAGYOK!’ Ott ugráltam örömömben a hátizsákom mellett reggel hatkor. Túléltem az első napot, és több mint 1000 km-t stoppoltam. Én. Egyedül.

Portugáliáig jutottam, ahol pedig megismertem Suzy-t, akit rácsábítottam a stoppolás útjára. Budapestre már együtt utaztunk, és haza érve, meséltem neki egy videóról, amiben egy fiú mesélt a hajóstoppos élményeiről. Azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen létezik, de 8000 km-t a hátam mögött tudva, szerettem volna még jobban feszegetni a határaimat. Főleg mivel az első nagy kaland erőt, magabiztosságot, célt adott, de sajnos annyit még nem, hogy stabilnak érezzem magamat.

2016 végén robbant a bomba. Közöltem a családommal, hogy 2 héttel Karácsony előtt útnak indulok hátizsákkal a világban. Suzy-val Nizzában együtt töltöttük az ünnepeket, majd autóstoppal és repülővel eljutottunk a Kanári-szigetekre. Azért pont ide jöttünk, mert egy vitorlás ismerős mondta, hogy ez az egyik bázis, ahonnan hajók indulnak az ‘új világ’ felé, vagyis az amerikai kontinensre. Mivel már itt nagyon sok stresszel, bizonytalansággal, alkalmazkodással és fáradtsággal járt az út, már rakéta sebességgel fejlődött a személyiségem. Képzeld el milyen az ismeretlenbe menni egy jó formán idegen baráttal, akivel napi 24 órában együtt vagytok, akivel teljesen más elvárások szerint utaztok, és akivel más értékrend szerint éltek. Ezeket le kell tudni kommunikálni, és meg kell bízni a másikban úgy, hogy néha a saját logikám ellen is el kellett fogadjak döntéseket. De csodáltam Suzy-t a nyitott és pozitív hozzáállásáért. Én azonban inkább a földön jártam ilyenkor még, mint a fellegekben.

Na, de térjünk vissza a hajóhoz. Alig 48 óra alatt találtunk egy katamaránt orosz legénységgel, akik szívesen vették a társaságunkat. Horgony fel, vitorla fel, és irány az Atlanti-óceán. A 15 nap teljes csend óriási változásokat indított be érzelmileg. Megküzdöttem a magánnyal, a bezártsággal, az unalommal, a félelemmel, a kommunikációs problémákkal, és még sok mással. Nem csak lelkileg, de fizikailag is nagyon kimerítő volt folyton hullámozni, rosszul lenni, és borulni nagyokat viharosabb időben. Mikor megpillantottam végre a partot, olyan volt, mintha újjá születtem volna. St. Martin szigetén értünk partot, de innen még eljutottam a Brit Virgin-szigetekre és a Dominikai Köztársaságba, ahol végleg elbúcsúztunk a legénységtől.

Innen Honduraszba repültünk át, ahol is kezdetét vette Közép-Amerikai átstoppolása. Nicaragua, Costa Rica és Panama volt terítéken. Ez idő alatt láttam milyen az, mikor az ember nem az anyagi jóléttől teszi függővé a boldogságát, mikor megosztják másokkal azt a picit is ami van, és nem irigyek arra, akinek több van, mikor elfogadnak a másságom ellenére, mikor szeretettel segítenek mikor szükségem van rá, ugyan nem kértem. Amiért Suzy-nak hálás leszek egy életen át, hogy megmutatta azt a példát, amivel az én lelkem is kinyílt. Ő sosem mondta, hogy hogyan éljek, milyen elvárásoknak feleljek meg. Ő csak élte mellettem az életét, és válaszolt ha kérdeztem. Kérdésben pedig nem volt hiány, hiszen a valaha legboldogabb embernek tartottam őt. Suzy folyton mély beszélgetéseket folytatott velem, tisztelte önmagát és a természetet, megbocsájtó volt, a szívére hallgatott, én pedig kezdtem átvenni a ritmusát.

Kolumbiában váltak szét útjaink 4 csodálatos hónap után. Ekkor kezdődött egy újabb fejezet a fejlődésemben. Rá voltam kényszerítve, hogy teljesen elhagyjam a komfort zónámat, de azt kell mondjam, jobban élveztem az útnak ezt két harmadát, mint az elsőt, hiszen jóval erőteljesebben értek az ingerek így, hogy nem tudtam mással megosztani őket. Hosszú éves fóbiákkal és félelmekkel néztem szembe, mint például a nyílt vizek. Hisztérikus rohamokba fulladt minden kísérletem régen, hogy megismerjem a tengert, azonban itt vége vettem a bátorságot, és alámerültem. Szembe néztem a mumussal, és kiderült, hogy ha megismerem, meg tudom szeretni. Az ismeretlen volt az, ami megrémített, azóta pedig barlangban, cápákkal és krokodilokkal is merültem már.

Minden latin országból hoztam magammal leckéket, élet tapasztalatot, hagytam el sérüléseket, és gyengeségeket. Aktívan tettem fel a kérdéseket magamnak és másoknak, akik mind segítettek tovább fejlődni. 1 év kalandozás után pedig Mexikóban teljesedtem ki igazán. itt tapasztaltam meg először azt, amikor hangosan énekelek a biciklimen, táncolok a boltban vásárlás közben, és ölelgetek fulladásig új ismerősöket. Annyira, kimondhatatlanul, leírhatatlanul boldog voltam. Imádtam a nap minden percét, a zene minden ritmusát, az étel ízét. Soha ilyen jól nem éreztem magamat a bőrömben. Ami azt illeti, még hallomásból sem ismertem ezt az érzést.

Mind végig pedig az olvasóim követtek, támogattak a gyenge pillanataimban, és mind végig, őszintén és tabumentesen írtam a valóságomról. Azt tapasztaltam, hogy az olvasóimnak segített az, hogy felismerték a történeteimben magukat. Rájöttek, hogy hol vannak a gondok, hol kell még fejlődniük, és ezért kezdtek el megkeresni engem, hogy segítsek nekik a válasz keresésben. Ezt tettem is rendületlenül, amíg az egyikőjük meg nem kérdezte, hogy miért nem leszek life coach. Így történt az, hogy belevágtam ebbe a szakmába, és megtaláltam az utamat. Egy olyan szenvedély nekem a lelki fejlődés, amit meg akartam osztani másokkal is. Mert tudom, hogy nekem mit adott, és szerettem volna visszaadni azt a sok pozitivitást, amit az út alatt, és azóta is kapok a követőimtől.

A belső, azaz lelki utazás alatt bogoztam ki az életemet és tettem helyre az elakadásokat.Ugyan mindez egy hátizsákos utazás alkalmával történt, de sosem az volt a lényeg, hogy merre járok és mit látok, hanem hogy mit tanulok. Amit tanultam, azt pedig neked is szeretném tovább adni, hogy te is helyre tudd tenni, amivel gondjaid vannak.